|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 30 találat | lapozás: 1-30 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Kakas Zoltán 1995. július 28.Ötödik napja állnak Gelencén a Kakas Zoltán vezette néprajzi és környezetvédelmi tábor sátrai. A résztvevők a néphit világából a hiedelemlények, valamint a temetőnéprajz egyes területein végeznek gyűjtőmunkát. A táborozást a Nemere Természetjáró Kör anyagilag támogatja. A gyermekriogató hiedelemlényről elnevezett Bao-bao néprajzi tábort először 1971-ben szervezték meg. Azóta más-más néven a honismereti táborozásra többször sor került, az idei a huszonötödik. /Háromszék (Sepsiszentgyörgy), júl. 28./1998. december 15.Nov. 21-én Kézdikővár lakosai őseikre emlékeztek a Faluhelyen felszentelt kereszttel. A hagyomány szerint ugyanis a Céklás pataka és Faluhely pataka által közrevett, ma Faluhelynek hívott hely volt valamikor a falu, innen költöztek a jelenlegi faluba, amelyet Peselneknek neveztek 1905-ig, akkor vette fel a falu a Kézdikővár nevet. A régi Faluhelyen állott Háromszék legrégibb, XII. századi temploma. Ezt erősítik meg a régészeti feltárások. /Kakas Zoltán: Keresztszentelés Kézdikőváron. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), dec. 15./2000. szeptember 10.A sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum néprajzkutatója, Kakas Zoltán harminc esztendeje indította útjára a Bao Bao néprajzi-környezetvédelmi tábort. Erdély különböző helységeiből toborozza ebbe a diák és egyetemista ifjakat. Az elmúlt évek folyamán már végigjárták a Kárpátok vadregényes tájait. A Nemere hegység turistaútjait és útjelzőit is ők gondozzák. Esztelnek fölött, a Lassúág patakának forrásvidékén rendezkedtek be. A Bao-Bao a népi hitvilágban egy gyermekijesztő hiedelem-lény neve. A tábor néprajzi azért, mert néprajzi gyűjtést is végeznek. Idei táborukat július 24-augusztus 5-e között tartották, ekkor ünnepelték Kakas Zoltán 58. születésnapját is. A táborozók egy tölgyfa keresztet állítottak, belevésték: Szent Ferenc tiszteletére állították a Bao-Bao táborok résztvevői. /Daczó Á. Lukács OFM: Keresztáldás Szent Ferenc tiszteletére a havason. = Vasárnap (Kolozsvár), szept. 10./2000. december 30.Pozsony Ferenc, a Babes-Bolyai Tudományegyetem Néprajz Tanszékének tanára a Kriza János Néprajzi Társaság elnöke elmondta, hogy a két intézmény sziámi ikrekként kapcsolódik egymáshoz. A Kriza János Néprajzi Társaság alapítványi forrásból él, erőforrást teremt a néprajzi gyűjtésekre, fiatal diákok terepgyakorlatára. A székhelyen, Kolozsváron olyan dokumentációs központot alakítottak ki, ahol a hallgatók tanulmányozhatják a kiadványokat, archívumokat, számítógép, fénymásoló, internet áll rendelkezésükre. Ezenkívül vendégelőadók jönnek, a Néprajz Szakos Hallgatók Szövetségének tagjai is itt jönnek össze. - A negyvenes évek végén megszűnt a néprajzi oktatás Kolozsváron, az egyetemen, a néprajz szakot 1990-ben szervezte újjá Péntek János professzor. Eddig mellékszakként működött, 2000-től főszakká lépett elő. - A Budapesten, Debrecenben, Szegeden, Pécsen és Miskolcon levő néprajzi tanszékek több évtizedes múlttal, jelentős támogatottsággal, jól felszerelt könyvtárakkal működnek, a kolozsvári viszont csak tízéves múltra tekint vissza. Elsősorban szakkönyvekben mutatkozik hiány. A kolozsvári tanszék előnye viszont, hogy közelebb vannak az archaikusabb tájegységekhez. A tanszék iránt nagy az érdeklődés: nemcsak Magyarországról, hanem Japánból, az Egyesült Államokból és Finnországból is érkeznek hallgatók, akik fél évig vagy egy évig tanulnak náluk. - A Kriza János Néprajzi Társaságnál a jövőben több kiadvány is napvilágot lát. Megjelenik a társaság kilencedik évkönyve, továbbá Kakas Zoltán csernátoni mesegyűjteménye, Lőrinczi Etelka árapataki gyűjtése is. /T. Bense Erika: Beszélgetés Pozsony Ferenc néprajzkutatóval. = Krónika (Kolozsvár), dec. 30./2001. augusztus 9.Hétvégén zárult a sepsiszentgyörgyi Nemere Természetjáró Kör hagyományos táborozása, a Kakas Zoltán vezette Baó-Baó tábor, amely immár 34. "kiadását" érte meg. A környezetvédő és néprajzi kis táborozók a közismert természetvédelmi övezetben, a Lassúág "otthonában" vertek tanyát, bejárva a környéket, az élővilág ritkaságaival ismerkedhettek meg. Természetközelben élve megtanulták a környezetet óvni, ápolni is. A táborozáson a háromszékiek mellett ezúttal részt vettek a szórványból érkező iskolások is. /Harmincnegyedszer is siker. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), aug. 9./2001. augusztus 16.Immár második alkalommal szervezte meg a szentegyházi Alfa Ifjúsági Fórum Kirujfürdőn az Amiért a harangok szólnak elnevezésű környezet- és természetvédelmi táborát, amelynek gazdag programja aug. 14-20. között zajlik. Előadások hangzottak el, többek között Topor Emil, a csíkszeredai Földtani Intézet igazgatója a Hargita megyei borvízforrásokról; Kakas Zoltán egy 30 éves néprajzi és környezetvédelmi táborról beszélt. /Ferencz Imre: Természetvédelmi tábor Kirujfürdőn. = Hargita Népe (Csíkszereda), aug. 16./2001. október 6.Szeptember 28-án Sepsiszentgyörgyön, a Képtárban bemutatták Kakas Zoltán néprajzos két újabb munkáját: az általa gyűjtött népmeséket tartalmazó kötetet /Felsőcsernátoni népmesék, Kriza János Néprajzi Társaság, Kolozsvár/ és a Beszélő kövek című multimédia CD-lemezt, értékleltározó munka gyümölcsét. Az utóbbi az ország 17 megyéjéből 97 érdekes alakú, a népi képzelet által legendák, mesék, történetek révén magyarázott, értelmezett követ, sziklaképződményt egybegyűjtő lemez. Az esten Dr. Keszeg Vilmos etnográfus, kolozsvári egyetemi tanár méltatta a népmese-gyűjteményt és a CD-lemezt, mondván: mindkettő Kakas Zoltán néhány évtizedes terepmunkájának, néprajzosi és természetjáró tapasztalatát, élményeit osztja meg az olvasóval. /Szonda Szabolcs: Eseményszámba menő kettős bemutató: "Beszélő kövek" CD-lemezen és felsőcsernátoni népmesék. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), okt. 5./2002. január 5.Kézdiszentlélek volt az egyetlen Felsőháromszéken, ahol előadták a betlehemest. Kézdialmás valamiért ,,leállt", Bereck nem mozdult, megálltak Kézdikőváron is, ahol 1990 után egyszer már sikerült felújítani a játékot. Kézdiszentléleken ennek nagy múltja van, hiszen Czerey János énekeskönyve és feljegyzései címmel található feljegyzés a kézdiszentléleki betlehemesnek nevezett játék leírásáról, az 1650-es évek tájáról. - Mi lesz, ha a népi kultúra hagyományozódásának spontán formái megszűnnek? - tette fel a kérdést Kakas Zoltán. /Kakas Zoltán: Kézdiszentlélek tisztessége. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), jan. 5./2002. július 5.Kakas Zoltán /sz. Maksa, 1942. aug. 2./ a Székely Nemzeti Múzeum néprajz részlegének konzervátora 1990 óta. Fiatal kora óta néprajzkutató, gyűjtő. A Securitate figyelte, többször volt nála házkutatás. Most készíti elő a Beszélő kövek című könyvét. /Némethi Katalin: Emberközelben Kakas Zoltán, a Székely Nemzeti Múzeum néprajz részlegének konzervátora. = Székely Hírmondó (Kézdivásárhely), júl. 5./2002. július 24.Júl. 24-én zárja kapuját Illyefalván az ötödik Kárpát-medencei Anyanyelvi Tábor, melyet az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége és Kovászna Megye Tanácsa közösen szervezett. A táborozóknak Kiss Jenő, a megyei könyvtár igazgatója mutatta be az illyefalvi Séra-kúriában berendezett irodalmi kiállításokat. Kakas Zoltán néprajzkutató bemutatta a Beszélő kövek című CD-t, és a kövekhez kötődő mondák, legendák világába kalauzolta hallgatóságát, Kisgyörgy Zoltán helytörténész a háromszéki harangokról tartott előadást, dr. Péntek János egyetemi tanár az erdélyi nyelvjárásokról, Péter Sándor középiskolai tanár helynevekről értekezett, másnap a versértelmezésé volt a főszerep Egyed Emese egyetemi tanár irányításával. /(fekete): Kárpát-medencei anyanyelvi tábor. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), júl. 24./ A táborba a Felvidékről, a Vajdaságból, a magyarországi Veszprém megyéből, illetve Aradról és Nagybányáról érkeztek az anyanyelvi vetélkedőkön, műveltségi, művészeti versenyeken jeleskedő fiatalok. A főszervező, az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége (AESZ) a pedagógusszövetségekkel vette fel a kapcsolatot, így verbuválták össze a jutalomtáborozásban részesülő 21 iskolást. /Farkas Réka: Tíz nap a magyar nyelvért. = Krónika (Kolozsvár), júl. 25./2004. április 9.Megtartó szülőföld címmel nyílt fotókiállítás Baróton Kakas Zoltán sepsiszentgyörgyi néprajzos munkáiból. A képeken megelevenedik a gyimesi és kézdiszentléleki betlehemezés, az apácai kakaslövés és a kászoni bikaütés. Kakas Zoltán fotóival a kivándorlásra gondolókat akarja maradásra bírni. /(hecser): Megtartó szülőföld (Barót). = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), ápr. 9./2004. július 10.Negyedik alkalommal állította ki Kakas Zoltán sepsiszentgyörgyi néprajzkutató Megtartó szülőföld című tematikus fényképeit. A tárlatnak a kézdivásárhelyi Céhtörténeti Múzeum ad otthont, az etnofotó-kiállítás a korábbi sepsiszentgyörgyi, baróti bemutató után Brassóból érkezett a céhes városba, innen pedig a berecki művelődési házba kerül. A képek elrendezése követi a liturgikus évhez kapcsolódó székelyföldi és csángó szokásokat, a mintegy félszáz fotográfiából álló anyag folyamatosan bővül, változik, a korábbi tájképek helyét átvették az etnofotók. /(mol): Megtartó szülőföld (Etnofotók Kézdivásárhelyen). = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), júl. 10./2004. szeptember 10.Kakas Zoltán a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum muzeológusa elmondta, hogy 1971-ben indított néprajzi-környezetvédelmi tábort. Kezdetben az volt a céljuk, hogy Háromszék egy-egy jellegzetes falucsoportját bejárják évről-évre. Gyűjtöttek néphitre, népi vallásosságra vonatkozó anyagot. Fölkeresték például Magyarigent. Magyarigenben ma már csak két magyar ember jár a templomba, 1985-ben tízen ha lehettek, de már akkor a tiszteletest elparancsolták otthonról, hogy ne tudjon velük szóba állni. Azután elkezdték zavarni a táborozást. 1990-től újraindította a táborozást. Meglátogatták a lassúági csángókat. Kakas Zoltán a résztvevőkkel ellátogatott Klézsére és Lujzikalagorba, a csángólakta falvakba. Lujzikalagor magyarlakta falu, most mégis kimaradt a magyaroktatásból. Lujzikalagorban Kakas Zoltán téli tábort szervezett. /Krebsz János: Érzékeny társas utazások. I. Bao Bao. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), szept. 10./2005. szeptember 24.Kakas Zoltán néprajzkutató, a Nemere Természetjáró Kör /Sepsiszentgyörgy/ vezetője több mint három évtizede gyűjti maga köré a honismeretre fogékony fiatalokat, főként szórványvidékieket próbált toborozni, közösségi érzést, nemzettudatot adva nekik. A túrázás mellett hatalmas mennyiségű néprajzi és fényképanyagot gyűjtött össze, viszont ennek további rendszerezését, digitalizálását, kiadvánnyá szerkesztését csak támogató segítséggel tudja befejezni. Harmincéves a Nemere Természetjáró Kör, és a harmincötödik Bao-Bao expedíciót vezette idén. Kakas Zoltán elmondta, 1971-ben gyűjtött egy csoportot, hogy hegyi túrára induljanak. A túrát a legelső napon Bao-Baónak nevezték el. Ez egy mitológiai, gyermekijesztő lény, románok, de magyarok is azzal ijesztették a gyermeket, hogy ha rossz lesz, akkor elviszi a Bao-Bao. A hetvenes évek közepétől már felfigyeltek rájuk. Ezért létrehozták a Nemere Természetjáró Kört. Akkor indult Beke Györgynek a szórványvidék-felfedezési sorozata, könyveket, cikkeket jelentetett meg a szórvány gondjairól. Ennek hatására kezdtek a szórványba járni. Kakas Zoltán rendszeresen olvassa Vetési László cikkeit, a szórványvidékről. Kakas társaival 1985-ben Magyarigenben járt. Legfennebb tíz hívő lehetett, akik templomba jártak, és magyarok voltak. Most már nincs senki. Magyardécse viszont pozitív példa, életerős közösség van ott. Most már Bákóból is van autóbusz, ami egyenesen Budapestre megy, sőt, Bákó környéki csángó falvakból is indulnak autóbuszok. Olykor egy-két emberen múlnak a dolgok. Kakas Zoltán idén a Gyimesekben járt. Egyre több magyarországi tölti ott a nyári szabadságát, házakat vesznek meg, igyekeznek azokat visszaalakítani olyanná, amilyennek a régi házat építették. Ezen a vidéken is változik az életforma, egyre kevesebb fiatal megy a kalibába teheneket őrizni. /Mózes László: Természetjárással a szórványért. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), szept. 24./2005. december 17.Háromszéken először a múlt héten tartottak Bereckben betlehemes találkozót a gyimesbükki, csíkcsobotfalvi, kézdiszentléleki, valamint a helyi betlehemesek részvételével. A csobotfalvi betlehemezők saját gyűjtésüket, a Csíkcsobotfalván 1998-ban id. Orbán Árpádtól lejegyzett szöveget adták elő. Kézdiszentléleket kivételes hely illeti meg a Kárpát-medencében a betlehemes játékokat illetően. Itt jegyeztek fel legkorábban a betlehemes játékot. Az Országos Széchényi Könyvtár kézirattárában található Czerei János énekeskönyve és feljegyzései. Czerei 1650 táján végezhette a játék lejegyzését. Berecken Fejér János megőrizte édesapja betlehemes játékának leírását 1929-ből, annak betanítását is vállalta. A berecki csoport már tavaly karácsony előtt jelen volt a Magyar Művelődési Intézet által szervezett XIV. Betlehemes Találkozón Budapesten. /Kakas Zoltán: Betlehemes találkozó Bereckben. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), dec. 17./2006. július 29.A harminchatodik Bao-Bao-túrára indultak a napokban a sepsiszentgyörgyi Nemere Természetjáró Kör tagjai, csángó és székelyföldi fiatalok. Az évente szervezett néprajzi és honismereti tábor ezúttal az Úz völgyében kezdődik. Kakas Zoltán, a nemerések vezetője elmondta: idén is tíz-tizenkét előadó beszél majd környezetvédelemről, helytörténetről, turistajelzést festenek, lesz etnobotanikai gyűjtés, továbbá frissítik korábban gyűjtött, népi hiedelemvilággal, vallási néprajzzal kapcsolatos anyagaikat. Az csinódi erdei iskolában a táborozók házigazdája Sepsiszéki Nagy Balázs, a létesítményt tető alá hozó Juniperus Egyesület vezetője. /(mol): Az Úz völgyében a nemerések. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), júl. 29./2007. április 7.A sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeumba megnyílt a Hozta a húsvéti nyúl? című kiállítás. Üdvözletek, hímes tojások, locsolóversek, képeslapok, fotók és gyermekrajzok sorakoztak. A tárlatot színezik Kakas Zoltán néprajzos húsvéti tojásokról készült fotói is, olyan érdekességek láthatóak, mint Kecskés József patkolt tojásai. /Mózes László: Húsvét a múzeumban. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), ápr. 7./2007. június 28.Gyergyószárhegyen a Lázár-kastélyban tevékenykednek a VIII. Táltos Kézműves Tábor résztvevői a perzselő nyári nap elől. A harmincnapos táborozás alatt csodálatos hasonmás kézművesmunkák készülnek. „Az értékmegőrzés, értékteremtés az idei táborunk fő célkitűzése” – hangsúlyozta Kisné Portik Irén néprajzkutató, a tábor főszervezője. Az 1979-ben létrejött Szépteremtő Kaláka értékmentő tevékenységét folytató kézművestábor fő célja változatlanul a hasonmás kézművestárgyak létrehozása. A Magyarországról és Erdélyből érkezett kézművesek egész napos alkotó tevékenységét esténként előadások zárják, a meghívott előadók között visszajáró ismerősként van jelen Hidán Csaba magyarországi régész-történész és Kakas Zoltán sepsiszentgyörgyi muzeológus. Az alkotómunka eredményeként készülőben van a nagyszentmiklósi kincs edényeinek első hasonmás darabja. /Jánossy Alíz: Táltos Kézműves Tábor – boszorkányos kézügyesség. = Krónika (Kolozsvár), jún. 28./2007. augusztus 21.Több időszakos tárlatot nyitottak meg Kézdivásárhelyen a Háromszéki Magyarok Világtalálkozója alkalmával a Vigadó Művelődési Házban. Kakas Zoltán, a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum néprajzkutatója Esztelnekkel kapcsolatos fotóit állították ki. A Kézdiszéken élő, illetve onnan elszármazott képzőművészek impozáns tárlatán – amelyen a helybeli Vetró, Kosztándi és Sárosi művészcsaládokat többen is képviselik – festményeket, grafikákat, szobrokat és számítógépes grafikai programmal készült kompozíciókat lehet megtekinteni. A műalkotások zöme a magyarsághoz, a találkozóhoz kötődik: Vetró Bodoni Zsuzsa pasztellképein a perkői búcsú összetartó erejét érzékelteti, Kosztándi Jenő festményén a széttöredező harangokból ágyú körvonalazódik. A tárlat megnyitóján a Fórika Balázs által vezetett kantai kórus lépett fel. A földszinti kiállítóteremben a csernátoni népművészek munkáiból nyílt tárlat, a pincében pedig a Beke Ernő vezette Hobby cserebere-klub rendezett tárlatot. /Bartos Lóránt: A pincétől a padlásig. Kiállítások nyara Kézdivásárhelyen. = Krónika (Kolozsvár), aug. 21./2008. február 26.Kakas Zoltán sepsiszentgyörgyi néprajzos több háromszéki településen bemutatott, Megtartó szülőföld című etnofotó-kiállítása nyílt meg február 23-án a bikfalvi Téglás-panzióban.,,Azt szerettem volna megmutatni, hogy valamiért érdemes itt, a Székelyföldön élni" – fogalmazott a fotós, hozzátéve, hogy negyven felvételén olyan, népszokásokat lehet látni, amelyek maholnap el is tűnhetnek. /Mózes László: Kakas Zoltán fotókiállítása Bikfalván. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), febr. 26./2008. június 9.Június 8-án Kézdivásárhelyen a Céhtörténeti Múzeumban megnyílt Kakas Zoltán Bao-Bao Kép-Táj című vándorkiállítása. Kézdivásárhely az első állomáshelye annak a száz képet bemutató jubileumi tárlatnak, melynek következő állomáshelye Sepsiszentgyörgy, Ojtoz és Barót lesz. Kakas Zoltán a Nemere Természetjáró Kör elnöke, a Bao-Bao természet- és népismereti túrák szervezője, a Székely Nemzeti Múzeum neves munkatársa, néprajzi gyűjtő, fotós. Negyven évi fotós munkája látható kiállítóteremben. /Iochom István: Megnyílt Kakas Zoltán vándorkiállítása. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), jún. 9./2008. június 28.Kakas Zoltán június 27-én megnyílt, Bao-Bao Kép-Táj című kiállításán a Székely Nemzeti Múzeumban negyven év fotográfiáiból ad ízelítőt. Kakas Zoltán fotós, néprajzi gyűjtő, muzeológus sejtette: mindez csak töredéke meglévő anyagának. Láthatóak különféle tárgyak is a baósok gyűjtéséből, a népi kultúra s a természet örökségéből. /Mózes László: Lélekbe írt képek. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), jún. 28./2009. december 8.A kézdivásárhelyi Vigadóban december 4-én nyílt meg a háromszéki népművészek Barabás Zsombor Egyesülete által szervezett kiállítás. A tárlatot Kakas Zoltán néprajzkutató, a Székely Nemzeti Múzeum munkatársa nyitotta meg. A megnyitón közreműködtek a Bod Péter Tanítóképző régizenekarának tagjai. /(Iochom): Népművészek kiállítása a Vigadóban. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), dec. 8./2013. január 7.Kiszolgáltatottan és üldözötten – A Moldvában élő csángó gyerekek oktatásárólBár egyre többet hallhatunk, láthatunk és olvashatunk a Moldvában élő csángó-magyar testvéreinkről, furcsa módon mégsem rendelkezünk elegendő, megfelelő ismeretekkel róluk és környezetükről. Nem tudjuk, hogyan és milyen körülmények között tengetik mindennapjaikat, ők minek tartják magukat, és van-e lehetőségük valamilyen szinten megélni és kifejezni a még mindig jól érzékelhető másságukat? Minderre jómagam is csak néhány napja döbbentem rá, mikor Fazakas Ildikó pszichológusnő meghívásának eleget téve, elkísértem Kakas Zoltán néprajzkutatót és a sepsiszentgyörgyi Ady Endre Általános Iskola magyar tagozatának néhány tanulóját Moldvába. Erdély.ma, 2013. január 8.Jutalomkirándulás CsángóföldreÚtközben a csángóföldi kirándulás ötletgazdájától megtudtam, hogy bár egyetemistaként már érdeklődött e népcsoport iránt, életmódjuk, mindennapjaik helyszíni tanulmányozására eddig nem adódott alkalma. Éppen ezért kapóra jött a sepsiszentgyörgyi önkormányzat azon pályázata, mely a székely népi hagyományok népszerűsítését, és megyénk „fővárosának” bemutatását volt hivatott elősegíteni a Székelyföld határain kívül eső településeken. A váratlanul kínálkozó lehetőség útjába már csupán a csángóföldi kapcsolat hiánya állott, de egy Moldvában tanító pedagógusokkal kötött ismeretség jóvoltából, utolsó pillanatban ezt az akadályt is sikerült elhárítani. Így az Ady Endre Iskoláért Alapítvány nevében pályázhatott, a kedvező elbírálás nyomán pedig a jó tanulmányi eredményekkel rendelkező diákok számára megálmodott jutalomkirándulás is megvalósulhatott. A Felsőháromszéki-medencét az Ojtozi-szoroson át elhagyva, mivel általam jól ismert vidéken haladtunk át, néha-néha kiegészítettem Kakas Zoltánnak, az utunkba eső települések történelmét és nevezetességeit bemutató színes előadását. Felhívtam például a figyelmet arra, hogy az addig Erdélyhez és Háromszékhez tartozó Sósmezőt (Poiana Sărată) az 1968-ban megvalósított megyésítés alkalmával, szülőföldünk területének durva megcsonkítása árán, önkényesen a moldvai Bákó megyéhez csatolták. Pedagógus szüleimmel gyermekkoromban gyakran ellátogattunk a falu keleti végét átszelő Csernika-patak hídjához, ahol abban az időben még láthatóak voltak a magyar–román országhatár vonalát megjelölő kövek, a hajdani vámház és a katonai ellenőrző pont épületének alapjai. A szitási angyalvárók A hatvanas években még a túlnyomórészt csángó-magyarok által lakott, de mára elrománosodott Gorzafalván letérve, a téli útviszonyok nehézségeit is alkalmunk nyílt megtapasztalni. A sűrű havazás miatt ugyanis még modern járgányunk is csak többszöri nekifutás után tudott felkapaszkodni a dombtetőn található Szitásra (Nicoreşti). A Tatros mentén, Onyesttől (Oneşti) keletre fekvő település volt utazásunk első állomása. A 946 katolikus lelket számláló, magyar nyelvét napjainkig megőrző faluban ugyanis egy kézdivásárhelyi születésű, de Hatolykán felcseperedő tanítónő, Melzer Médea oktatja anyanyelvükre a gyerekeket. Itt várt ránk, és szegődött mellénk társként a Diószegen tanító Balla Loránd, magyardécsei származású testnevelő tanár is. Médea nyílt tekintetű tanítványai félénk kíváncsisággal és karácsonyi énekekkel vártak minket az iskolaként használt kis falusi házban, melyet kívülről semmi sem különböztetett meg a többitől, belül viszont a célnak megfelelően át volt alakítva. A sepsiszentgyörgyi gyerekek hamar összebarátkoztak csángó társaikkal, így tudásuk bemutatása és a Székelyföldről hozott ajándékok átadása után a Mennyből az angyalt is elénekelték együtt, ezáltal egy gyönyörű élménnyel ajándékozva meg a jelenlévő felnőtteket. Később a két csoport közös sétára indult, én pedig ezalatt a helyi viszonyokról és tanítási körülményekről kérdezősködtem a kézdivásárhelyi tanítóképző frissen végzett pedagógusától, aki meglepően nyílt és egyenes válaszokat adott. Így tudtam meg, hogy jelenleg 42, különböző korosztályhoz tartozó, és ennek függvényében négy csoportra osztott gyerek jár az iskolán kívüli foglalkozásként tartott magyarórákra, hogy legalább írni-olvasni megtanulhassanak anyanyelvükön. A falu lakói, bár természetüknél fogva tartózkodóak, befogadták maguk közé az oktatót, a helyi rendőr viszont többször is nekiszegezte a kérdést, milyen jogon tanít magyar nyelvet a román iskola épületében? A háromszéki menyecske kikérte magának a megfélemlítését célzó zaklatást, hiszen a magyar nyelvet köztudottan száműzték az iskolából, oktatása bérelt vagy megvásárolt magánházakban folyik. Szélmalomharc Diószegen is Innen az Onyesttől 5 kilométerre nyugatra, a Tatros folyó jobb partján található, közigazgatásilag Tatrosvásárhelyhez (Tîrgu Trotuş) tartozó Diószeg (Tuta) felé igyekeztünk, ahol már várt ránk a szintén testnevelő-tanárképzőt végzett, csíkszentmártoni Szopos Zsuzsánna, aki Loránddal együtt harmadik éve oktatja magyar nyelvre az erre fogékony emberpalántákat. Mivel a gyerekek itt is csak a kötelező iskolai oktatás után látogathatnak el a számukra létrehozott magyar szigetre, érkezésükig bőségesen maradt időm elbeszélgetni a két fiatal pedagógussal, akik úgy döntöttek, hamarosan házaspárként folytatják a csángó-magyarok tanításáért folytatott küzdelmüket. Döbbenettel és mély felháborodással hallgattam őket, mert az általuk elmondottakból a maga teljességében kibontakozott a mindenkori román hatalom azon sunyi magatartása, amely a moldvai magyarság önazonosságtudatának visszaszerzése ellen irányul. Aljas céljuk elérése érdekében a helyi hatalmasságok, vagyis a polgármester, a pap, az iskolaigazgató, olykor pedig a rendőr szolgálataira támaszkodnak. Ezek az emberek, hatáskörükkel és tekintélyükkel visszaélve, az eszközökben sem válogatva próbálják lebeszélni a szülőket gyermekeik magyar nyelvre történő oktatásáról. Van, akit a munkahelyéről való kirúgással, másokat állandó zaklatással, a gyerek bérmálásának megtagadásával, magaviseleti jegyének lehúzásával, több tantárgyból való megbuktatásával, vagy éppen az iskolából való elcsapásával fenyegetnek, illetve igyekeznek „jobb belátásra bírni”. Mindezek hatására az 1–4. osztályosok még nem annyira, de a nagyobb diákok valóban ódzkodnak részt venni a magyarórákon. Ezt a számok is jól mutatják, hiszen míg 39 óvodás és elemi iskolás gyerekkel foglalkozhatnak, addig alig 13 5–8. osztályos diákjuk van, tizedikes pedig csupán egy, vagyis a létszám az életkor növekedésének függvényében csökken. Pedig a két, lelkes és felkészült fiatal színvonalas és árnyalt oktatásban részesíti őket, mely során nem csak a magyar betűvetést és az olvasást sajátítják el, hanem kultúránk több szeletéből is ízelítőt kapnak, sőt még dzsúdóra is oktatják őket. A jól elvégzett munkájukról később személyesen is meggyőződhettünk, miközben a gyerekek csilingelő hangon, ízes magyar nyelven előadott énekeit és meséit hallgattuk a szintén magánházban berendezett osztályteremben. A háromszéki diákok döbbent figyelemmel és őszinte érdeklődéssel követték a rögtönzött előadást, valamint Kakas Zoltánnak a csángókról tartott rövid ismertetőjét, majd ők is elénekeltek néhány tarsolyukban található népdalt. A Fazakas Ildikó által összeállított kis ajándékcsomagok kiosztása után örömtől csillogó gyerekszemek jelezték és bizonyították, hogy a magyar angyal Moldvában is jó helyen járt. Rajtunk, jobb sorsú nemzettársaikon múlik, hogy jövőben is visszataláljon oda az ajándékozó. Bedő Zoltán Székely Hírmondó Erdély.ma, 2016. március 3.Szent István-kápolna a PerkőnJánó Mihály művészettörténésznek A kézdiszentléleki Szent István-kápolna című, a kézdivásárhelyi Ambrózia Könyvkiadónál nemrég megjelent kötetét mutatták be tegnap este a Székely Nemzeti Múzeum Bartók Termében. Az egybegyűlteket Vargha Mihály múzeumigazgató köszöntötte, megjegyezve, hogy kézdiszéki estként is értékelhetik a rendezvényt, hisz a bemutatott műemlék, a szerző, a kiadó és a támogató is onnan származik. Borcsa János irodalomkritikus az általa vezetett Ambrózia Könyvkiadót mutatta be, szólt a név jelentéséről: az istenek eledele, mely megelőz mindenféle romlást. Ehhez igyekszik tartani magát, könyvei a közösség építését szolgálják, megerősítenek emberségben és magyarságtudatban. A tegnapi bemutatón jelen volt Hegedüs Ferenc vállalkozó, mecénás, aki a kötet megjelenését támogatta. Jánó Mihály vetített képekkel illusztrált előadásban nemcsak a kötetet ismertette, hanem műhelytitkokat árult el, és a kápolna kutatásához, illetve a kötet megíráshoz kötődő anekdotákkal fűszerezte előadását. Közölte, a Kalauz sorozatban ez már a második kötete, az előző a gelencei Szent Imre műemlék templomot mutatta be. Formátuma ugyanaz, ugyanis a firenzei Santa Maria Novella templom kalauzának mintájára született: zsebbe tehető és bárhol fellapozható. A kalauzok keletkezéséről elárulta, mivel a műemlékekről tudományos publikációk születnek, azok meg csupán a szakma számára elérhetőek, úgy gondolta, jó lenne a széles közönség számára is megjelentetni ismertetőket. Jánó Mihály leszögezte, a szentléleki ősi vár, melyről írások szólnak, legenda kering, sőt, még ábrázolták is, nem létezett. Kemény József hamisított okleveleit vették alapul, de a léggömb kipukkant, a régészeti ásatások bizonyítják, a Perkőn nem állt vár. Az államalapító királyunk titulusú kápolna mellett még volt egy, a Szent Antal nevét viselő, amely elpusztult. A Szent István-kápolna falfestményének feltárását Jánó Mihály kezdte meg 1995-ben, majd szakemberek folytatták, Pál Péter restaurálta. A szerző ikonográfiai magyarázatokkal szolgált a Szent Istvánt, Szent Lászlót, Szent Imrét, továbbá Adalbert és Gellért püspököt ábrázoló szekkóról. Végül az ő ötlete alapján született kiskászoni Búcsújárók emlékházát ismertette, melynek berendezését Kakas Zoltán néprajzkutatóval és Ütő Gusztáv képzőművésszel közösen tervezték. Szekeres Attila. Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2016. július 27.Mentor – Tele van írva a világ sok-sok ember változatos üzenetével és kérdésévelKeszeg Vilmos néprajzkutatóval a mesélő emberről és világáról Az élete úgy mozgalmas, ahogyan azt ő maga megtervezi; a váratlan dolgok ráérnek másnap – vallja Keszeg Vilmos, a BBTE professzora. És talán tényleg ilyen „zavartalan” mindennapokra van szükség ahhoz, hogy a kutató a sietős felületességen túl a maga pőre valóságában tudja megfigyelni, megérezni a népi történeteket, a mesék mögött az embert, az emberrel együtt a szokásokat, hiedelmeket. Mert a kultúrát csak az emberekkel együtt lehet vizsgálni, az embert pedig csak ráérősen lehet „megnyitogatni”. Doktorpapámmal, Keszeg Vilmos tanár úrral doktori kutatásom miatt rendszerint tartjuk a kapcsolatot, akaratlanul mégis gombóc volt a torkomban, amikor a beszélgetésre készültem. Persze fölöslegesen. Akárcsak az elmúlt évek során, most is barátságosan, mégis tekintélyt sugárzóan beszélt pályájáról, miközben megszívlelendő gondolatokkal gazdagított. Mint mindig. Egyszer talán sikerül méltó diákká, netán kollégává felnőni. – Egyik fő kutatási területe a történetmondás antropológiája. Élettörténetekkel és életpályákkal foglalkozik és az emberre homo narransként (mesélő emberként) tekint. Mi Keszeg Vilmos története? – Elsőgenerációs értelmiségi vagyok. Olyan környezetben nevelkedtem, ahol a könyv teljesen hiányzott, de amely elfogadta az érdeklődésemet. Hálával tartozom az életnek, hogy sikerült megfogalmaznom a szándékaimat és ezeket a szándékaimat sikerült megvalósítanom. Hatodikos koromban jelentettem be tanáraimnak, hogy tanár leszek, azóta készültem erre a pályára. Mind a szüleim, mind a környezetem támogatásáért hálás vagyok. Azért is szerencsésnek mondhatom magam, mert az iskolában mindig találtam tanárokat, akik megértettek és támogattak. Becsületes, értéktisztelő tanáraim voltak a gimnáziumban, a középiskolában és az egyetemen is. A Babeş–Bolyai Tudományegyetemen végeztem 1981-ben magyar és francia nyelv és irodalom szakon, majd kilenc szép esztendő következett, amikor középiskolában magyar irodalmat tanítottam. Művészetről, a szép szóról, a szép versekről, regényekről, szép gondolatokról és érzelmekről beszélhettem a diákjaimnak. Amikor az utóbbi években érettségi találkozókra visszahívtak, újra és újra meggyőződhettem arról, hogy nem volt haszontalan az a munka, amit ott végeztem. A tanári pályával egy időben lettem apa. A családi kör máig az élet érdekes és hasznos terepe számomra. Utána hasonlóan szép szakasza következett az életemnek, de ez nem várt fordulat volt: 1989 után a középiskolai tanárkodást követően az egyetemre jöhettem tanítani. A változások nyomán nyílt lehetőség arra, hogy a bölcsészkaron új szak indulhasson, a néprajz. Ez a világháborút követően 1949-ben megszűnt, és évtizedeken keresztül hiányzott. 1990-ben újraindult és Pozsony Ferenccel, majd a többi kollégámmal, valamint a szakot kiépítő Péntek János tanár úrral együtt valósíthattuk meg a szakra vonatkozó szándékunkat. Azóta a történetem ebben a keretben folytatódik. Olyan munka ez, ami nap mint nap elégtételt nyújt: az, hogy gondolatokat lehet megfogalmazni, az, hogy ott állnak velem szemben értelmes fiatalok. Ez kihívás és elégtétel. Amikor a kényszer jó dolgot szül – Már hatodikos korában tudta, hogy tanár akar lenni. Milyen hatásra döntött emellett a pálya mellett? – Nem tudom rekonstruálni, hogy gyermekfejjel hogyan fogalmazódott meg bennem ez a szándék. Annyi biztos, hogy a mostoha körülmények ellenére az olvasásra nagyon korán rászoktam. Úgy emlékszem, hogy harmadikos koromban Az arany ember nyújtott nagy élményt és attól kezdve a könyv örökké a kezemben volt. Az írott, a szép szónak a szeretete, a kíváncsiság volt, ami ide vezetett. Már középiskolás és egyetemista koromban is világosan láttam, hogy a tanárnak milyen feladata és lehetősége van azáltal, hogy másokhoz szól és fiatalokat tanít. Valójában a népi kultúra iránti érdeklődésem is gyermekkoromból származik. Az akkori iskolás lap, a Jóbarát játékgyűjtő és etnobotanika pályázatain vettem részt hatodikos, hetedikes koromban. Az első gyűjtőtáborba nyolcadikos koromban jutottam el, amit Kakas Zoltán szervezett Háromszéken. Nyolcadikos koromból származnak azok az első lejegyzések, amelyeket később a doktori disszertációmban is felhasználtam. Azóta ennek a kultúrának újabb és újabb területeit fedeztem fel. Az egyetemen Péntek János tanár úr vezetésével választható etnológia tárgy működött és a népi kultúrára vonatkozó ismeretek megszerzésére itt nyílt lehetőség. Terepmunkát azóta folyamatosan végzek. Amikor Tordán középiskolai tanár voltam, tanítványaim figyelmét erre a kultúrára is ráirányítottam. Olyan idők voltak azok, amikor terepre nem mehettem, így a kényszer hatására alakult ki az az érdeklődésem, ami az első tudományos teljesítményem alapjául szolgált. Azért, hogy a kiszállásokkal ne kompromittáljam a meglátogatott személyeket – azáltal, hogy egy idegen megy a házukba és beszélget velük –, kéziratos anyagot gyűjtöttem, és kezemben volt a kutatható anyag. A népi írásbeliség iránti érdeklődésem ilyen kényszer hatására született meg, amely aztán a tanári, kutatói pályámat végigkísérte. Valójában már akkor az ellen lázongtam, hogy a népi kultúrát kizárólagosan az oralitással azonosítják. Meggyőződésem, és most már a magam és diákjaim kutatásai alapján határozottan tudjuk mondani, hogy az 1868-as népoktatási törvényt követően, és egyéb változások hatására az írás bekerült a mindennapi, privát használatba, így a népi, populáris kultúrának van egy jelentős része, amely írva van. Az is elgondolkodtatott, hogy kanonizálódott a népi kultúra, pontosabban a népi kultúrának néhány területe, és a kánonon kívül mAradt ennek a kultúrának néhány lényeges része. Ilyen volt a hiedelem is. Most, amikor a hagyományok és a hagyományos értékek patrimonizálása zajlik, élesen vetődik fel a kérdés, hogy a hiedelmet is patrimóniumnak, kulturális örökségnek tekinthetjük-e, ami ugyanúgy megismerésre és népszerűsítésre méltó, mint a tánc, a népdal, a díszítőművészet. Meggyőződésem, hogy a hiedelem, a népi vallás és a vallás egy olyan mentális-kognitív kontextust alkot, amelybe beágyazódik az emberek mindennapi élete. Az ember nem lehet meg hiedelem nélkül – Már nyolcadikos koromban hiedelmet gyűjtöttem, és később ezeket a feljegyzéseimet tudtam az 1995-ben megvédett doktori disszertációmban hasznosítani, ami a kortárs hiedelmet vizsgálta. Ezeknek a hiedelmeknek egyik része tényleg archaikus, régi időkből mAradt meg, a másik része azonban a technika korában, napjainkban termelődött. Az ember ugyanúgy nem lehet meg hiedelem nélkül, mint ahogy nem lehet meg tudomány és vallás nélkül sem. Ez a három tudatforma nem zárja ki, hanem kiegészíti egymást. A tanszéken az írott népi kultúra vizsgálata mellett a hiedelemvizsgálathoz is felzárkóztak diákok: terepmunkát végeztek, tanulmányokat írtak. Időközben kezdtem el figyelni arra, hogy az emberek hogyan mondanak történetet: mi az, amit történetben mondanak el, mikor mondanak történetet, a történetmondásban a hagyományos szüzsék, valamint a személyes élmények hogyan kapcsolódnak össze. Ebből született meg a történetmondás antropológiai pAradigmája. Itt a műfajközpontúságból léptem ki, mert a népi kultúrának ezt a részét másfél évszázadon keresztül, de még napjainkban is többnyire műfajközpontú érdeklődés jellemzi. Én azt mondom, hogy a történetnek a műfaj csak egyik karaktere és ezentúl a történetmondó személye, a történetmondás helyzete, célja mind kutatásra méltó. Ide is zárkóztak fel diákjaim. Ezen belül nagyon sok autobiografikus szöveget vizsgáltunk: a különböző társadalmi kategóriáknak milyen életpályája és élettörténete van? Az ember, az egyén hogyan és miért beszél magáról? Miközben magáról beszél, hogyan foglalja bele a történetébe azt a kort, amelyben él? Az ember magáról beszél, de valójában benne él egy kapcsolathálóban, tehát a környezetéről is beszél. Azt hiszem, hogy a szakma számon tartja a népi specialisták, a protestáns lelkészek, a néptanítók életpályáját és élettörténetét vizsgáló kötetekben megjelent kutatásainkat. A pAradigma nem új, de nem is népszerű: a kultúra nem személytelen, használatának egyéni habitusai, aktuális motivációi vannak. A kultúrát csak az emberekkel együtt lehet vizsgálni, a kultúra a használati szabályaival és módjaival együtt érthető meg. Néhány éve az is érdekel, hogy a sajtó és a média hogyan épül be a mindennapokba, hogyan közvetít ismereteket, élményeket. A médiakritika azt mondja, hogy a média manipulálja a közvéleményt és az ember tudatát. Engem különösen az érdekel, hogy önkifejezésre nyújt-e lehetőséget. És hát nyújt: a nyomtatott, a hangzó, a vizuális médiában a „fogyasztó” maga is megszólalhat és egy új környezetben nyilatkozhat meg. Szerencsés vagyok olyan szempontból is, hogy a tanszéki közeg igényes, értéktisztelő, tájékozott, szemléletében nyitott és sokszínű közösség. Jól érzem magam ebben a közösségben. Az évtizedek során a Magyar Néprajz és Antropológia Tanszék (mai nevén: Intézet), és a hozzá közel álló Kriza János Néprajzi Társaság kutatásai a romániai népi (populáris) kultúra mai állapotát tárták fel. Sajnos, a köztudat alig tartott lépést ezekkel az eredményekkel. A köztudat és a média többnyire anakronisztikus meggyőződéseket forgalmaz erről a kultúráról. Megtanulni a gondolkodás, elemzés, érvelés módszerét felszabadító – Egyetemista koromban meggyőződhettem arról, hogy fontos az ismeretszerzés, az ismeretek elraktározása, de még fontosabb gondolkodni, elemezni megtanulni. A kommunizmus durva időszaka volt az, de a mostoha körülmények között is beszivárogtak az akkor új tudományos módszerek, irányzatok, szemléletek: a strukturalizmus, a kommunikációelmélet, a szemiotika, a hermeneutika, a tartalomelemzés. A kommunizmus sikamlós eszméket terjesztett, és nyilvánvaló volt, hogy ezek ellen csak egyféleképpen lehet védekezni: úgy, hogy az ember a gondolkodásnak, az elemzésnek, a következtetések megfogalmazásának, az érvelésnek a módszerét megtanulja. Számomra nagyon felszabadító volt ez a felismerés. Megnyugtató, hogy nem vagyok kiszolgáltatva hamis gondolatoknak, mert adott források alapján, analitikus módszerek segítségével én vonhatom le a következtetéseket. Az olyan diákokat szeretem, akik ugyanide eljutnak és megtanulnak gondolkodni. Szeretem azt a diákot, aki felzárkózik mellém és egy nyelvet tudunk beszélni. Szeretem azt a diákot, aki egy idő után leválik rólam. Örülök annak, hogyha mellettem és rajtam túl felfedezi magát és olyan mondanivalója van, ami számomra is újdonságot jelent. Nagy elégtétel számomra az Emberek és kontextusok sorozat 14 kötete, amelyben sok tehetséges diák és doktorandus a kultúrának egy ismeretlen területét tárta fel és értelmezte. Le Goff az európai értelmiségi születéséről írt könyvet, és szerinte az írástudó, értelmiségi embernek két kategóriája van. Az egyik az organikus értelmiségi, aki a tudását valamilyen érdek szolgálatába állítja, valamilyen érdeket támaszt alá. Az organikus értelmiségi negatív kategória, mert amikor valaki a tudását egy érdek szolgálatába állítja, akkor valójában a meggyőződéseinek a kimondásában korlátozottá válik. Azért, mert annak az intézménynek az érdeke, amelynek a szolgálatában áll, nem engedi meg, hogy a maga meggyőződését érvényesítse. A másik típusú értelmiségi a kritikai értelmiségi, aki a létbizonytalanságot is vállalva őrizte meg gondolkodásának az autonóm, szabad jellegét. Én azt mondom, hogy a kutató embernek ezt a függetlenséget meg kell őriznie, hogy a kutatásai eredményét – mondjon ellen bárkinek vagy támogasson bárkit – szabadon kimondhassa. Ez kutatóként és tanárként meggyőződésem. Nekem a mindennapokban és az életemben az az elvem, hogy mindegyre új helyzetek, nehézségek, problémák adódnak és ez természetes: nem félni kell tőlük, hanem meg kell oldani őket! Ettől megy előre a világ. „Nem tudom, hogy milyen lesz az új ember” – Kortárs mítosznak tekinthetjük a kijelentést, hogy a mai fiatalok nem olvasnak. Pedig nap mint nap szembemegyünk az utcán hirdetőtáblákkal, étlapot olvasunk, folyamatosan görgetjük a Facebookot. Azt hiszem, kijelenthetjük, hogy ennyit soha nem írt az ember, mint jelenleg. Egyre nagyobb a zaj, egyre nehezebb eldönteni, hogy amikor olvasunk, mi releváns információ. Hogyan látja ezt a helyzetet: a gyors technikai fejlődés hová vezet Ön szerint? – Az írásantropológia kurzusom egyik közhelyszerű gondolata, amivel mindig megdöbbenteni akarom a hallgatókat, hogy valóban nem igaz, hogy ma nem olvas az ember vagy hogy kevesebbet olvas. Ma már nem lehet nem olvasni, reggeltől estig folyamatosan olvasunk, az utcán, utazás közben. Tele van írva a világ sok-sok ember változatos üzenetével és kérdésével, és csak az olvasni tudó ember igazodik el benne. Tényleg nagy kérdés viszont, hogy mi mindent olvas el az ember, és hogy csupán olvas vagy maga is meg tudja fogalmazni a maga identitását. Egy franciaországi kutatás megállapítása, hogy az elit írás (az egyetemek, az iskolák, az egyház, a hivatalos intézmények által használta írás) mellett megjelent a mindennapi, a privát írás. Ilyen szöveget rengeteget állít elő az emberiség, és ilyen szövegeket olvasunk. Az antropológiának, a néprajznak szintén alapgondolata, hogy a változás a társadalomban és a kultúrában szükségszerű és törvényszerű. A változás irányát nem csupán az elit, az értelmiségi, a kevesek és „okosak” döntik el. Úgy látom, hogy az írás és az olvasás történetében is fordulópont van. Nem vagyok teljesen pesszimista, mert tudomásul veszem, hogy sokak szándéka és igénye határozza meg azt, hogy milyen irányba alakuljon a kultúra és a társadalom. Olyan nagy ez a változás, hogy maga az ember is megváltozik. Például megváltoztak a mozdulataink: az olvasáshoz a könyvet lapozó mozdulat vagy az újságlapozó mozdulat tartozott hozzá, most viszont már egy másik mozdulattal, a görgető mozdulattal olvasunk. A multimédia, ami most már a szemünk mellett egyéb érzékszerveinket is érinti – ahogy McLuhan és szerzőtársa mondta: médiamasszázs –, az új média az egész testfelületet érinti és „támadja” meg. Nem tudom, hogy milyen lesz az új ember. Azt már látom, hogy a mai fiatalok, akik gyerekkortól kezdve bejáratosok a digitális világba és használják ezt a technikát, már megváltoztak: már nem úgy gyermekek, mint ahogy én voltam gyermek, vagy mint ahogy az én gyermekeim voltak gyermekek. Változik az ember, jóslattal viszont nem rukkolnék elő. Magánemberként véleményem van róla, kutatóként kíváncsian követem a változást. – A beszélgetésből már kiderült, hogy követi a technológiai újdonságokat és érzékenyen figyel rájuk, viszont ha jól tudom, nincsen mobiltelefonja. –Mobiltelefonom nincs, és amikor ezt be kell vallanom, sokan elcsodálkoznak és csodabogárnak néznek. Megpróbáltam az életemet mobiltelefon nélkül élni. Tudja, miért? Valójában ahhoz szoktam hozzá, és ezt próbálom betartani, hogy amikor reggel elindulok, akkor a napi programom már készen van. És amikor elindulok az adott napomat végigjárni, akkor ehhez a programhoz ragaszkodom, és azt nem akarom megengedni, hogy ettől eltérítsenek. Amit sürgősen kell elintézni, arra a következő napon sor kerülhet. Keszeg Vilmos • 1957-ben született Detrehemtelepen • 1981-ben a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Bölcsészkarán magyar–francia szakon végzett • 1995: filológia tudományok doktora • a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán a Magyar Néprajz és Antropológia Intézet professzora • kutatási területei: világkép (kortárs mitológia), történetmondás antropológiája, népi írásbeliség, média és mindennapi élet • kb. 50 konferenciát kezdeményezett egyedül vagy társszervezővel • tíznél több önálló könyve (közöttük három egyetemi jegyzet) mellett mintegy 50 tanulmánykötetet szerkesztett • 150 körül jár az általa irányított szakdolgozatok, magiszteri dolgozatok száma • 15 doktori disszertáció született az irányításával Szász István SZILÁRD Keszeg Vilmos Szabadság (Kolozsvár) 2016. augusztus 2.Új képzőművészeti alkotótáborFeldoboly Zsúfolásig megtelt vasárnap a feldobolyi kultúrotthon, jó néhányan be sem fértek a nagyterembe. A kimagasló érdeklődést a Jakó Sándor Székelyföldi Alkotótábor résztvevőinek képzőművészeti kiállítása vonzotta. Az elmúlt héten a tábori munka eredményeként 84 alkotás született, ezeket állították ki. Külön teremben a tábor névadója, Jakó Sándor egykori tanító, képzőművész 25 festményét is megtekinthették a résztvevők. A Székelyföldi alkotótábor szervezője a Feldobolyi Kulturális és Közösségi Egyesület, a lebonyolításban részt vállalt a Sepsiszentgyörgyi Művészeti és Népiskola is. Mindemellett segítséget nyújtott a helyi lakosság, az itteni fiatalok. (Ismeretünk szerint Feldobolyban 25 évvel korábban az akkor induló művészeti és népiskola kezdeményezésére már próbálkoztak hasonló tábort létrehozni, de akkor nem sikerült hagyományt teremteni – szerk. megj.) A táborban Sepsiszentgyörgyi, Székelyudvarhelyi, Csíkszeredai és Marosvásárhelyi művészeti iskolák diákjai és tanáraik vettek részt. Az alkotás mellett a táborozók érdekes előadásokat hallgathattak, a program szerint előadott Vécsi Nagy Zoltán, az Erdélyi Művészeti Központ vezetője, Kakas Zoltán néprajzkutató és Ütő Gusztáv képzőművész is. Kelemen Szilárd, a tábor programfelelőse érdeklődésünkre elmondta: hagyományt kívántak teremteni, a tervek szerint ezentúl évente megszervezik az alkotóműhelyt. Az idei téma az ember–falu–táj volt. Azt kívánták elérni, hogy megörökítsék a feldobolyi mindennapokat, a környezetet, az ott lakókat, s ezáltal a kis települést bevezessék Erdély képzőművészeti életébe. Öt éven belül Székelyföld legnagyobb alkotótáborává szeretnék fejleszteni a feldobolyi telepet – jelentette ki Kelemen. A tábor művészeti mentora, Éltes Barna érdeklődésünkre elmondta: célként fogalmazták meg azt is, hogy a különböző művészeti iskolákban tanuló diákok megismerjék egymást, így a mostani kapcsolat eredményeképp tanulmányaik befejezése után esélyük lesz arra, hogy közösen a jövő meghatározó művészeti tényezőivé váljanak. A tárlatmegnyitón elmondta: a kiállításnak helyet adó kultúrotthon őserejű, eddig bálokat, torokat szerveztek itt, de most új rendeltetést kapott. Az alkotások szakmailag nem szorulnak méltatásra, mindegyik alkotóját dicséri – emelte ki. Gáj Nándor, a Sepsiszentgyörgyi Művészeti és Népiskola igazgatója a tárlatnyitón hangsúlyozta: a táborban alkotó fiatalok nyomot hagytak egy olyan faluban, amely a maga csendességében egyedi. Viszonzásul tapasztalatot, érzéseket visznek haza. Ifj. Molnár Dénes képzőművész így fogalmazott: a kiállítás egységes, de műfajilag változatos, erőteljes hatású munkákat mutat be, kidomborítja a számszerűleg kicsi magyar nép alkotói képességét. A tábor névadója, Jakó Sándor 1956-ban kezdett tanítani Feldobolyban, élete végéig a faluban mAradt. Sokoldalúan képzett, a művészetekhez jól értő emberként emlékeznek rá a helyiek. Nagyon sok portán ma is őrzik festményeit, számos kaput is festett a településen. Egyénisége hosszú ideig kihatott a feldobolyiakra, szellemiségük művészetek iránti nyitottságára. Bokor Gábor Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2017. március 31.Háromszéki EKE 125., 25.Háromszék legrégebbi turistaszervezete, az Erdélyi Kárpát-Egyesület háromszéki osztálya április 3-án ünnepli megalakulásának 125., újjáalakulásának 25. évfordulóját. Nagy megtiszteltetés, hogy szervezetünk megalapítása az akkori Háromszék vármegye főispánjához, Potsa Józsefhez fűződik. Az erre való megbízatást az EKE központi választmányi elnökétől, gróf Bethlen Bálinttól kapta. Ennek alapján 1892. március 22-én megírja meghívólevelét az alakuló közgyűlésre: „Az Erdélyrészi Kárpát-Egyesület 1891. máj 12-én tartott közgyülése engem bizván meg a háromszékmegyei osztály megalakitásával, ennek következtében van szerencsém az 1892. április 3-án, Sepsiszentgyörgyön, a vármegyeház nagytermében tartandó osztályalakuló gyülésre azzal a kéréssel meghivni, hogy az ide mellékelt gyüjtőiven a közgyülésig tagnak jelentkezni, illetve a közjótékonysági, közgazdasági és kulturális egyesület részére minél több tagot megnyerni sziveskedjék. Vármegyénkre nézve az osztály megalakitása rendkivül fontos, mert ismeretlen gyönyörü vidékeinkre a látogatókat, fürdőinkre az üdülőket és vendégeket ez osztály feladata leend a központ segitségével ide irányitania s vonzania és a turistasági helyeket utak nyitása, ösvények vágása által azok részére hozzáférhetőkké tenni. A tagok többféle kedvezményben részesülnek (fürdőkben % engedmény, csoportos utazásoknál esetleg olcsóbb viteldij, stb.) és ingyen kapják az egyesület hivatalós lapját, az illusztrált turistasági, fürdőügyi és néprajzi Erdélyt-t. Mindezek következtében bizalommal remélvén, hogy a taggyüjtés érdekében a lehetőket megtenni méltóztatik, közlöm, hogy a gyüjtőivek a közgyülés napjáig hozzám visszaküldendők…” A megalakuló közgyűlést Potsa József főispán vezeti le, lelkes szavakban ecsetelve az egyesület fontos közgazdasági és jótékonysági céljait. Miután megállapítják, hogy az alapszabályoknak megfelelően megvan az előírt létszám az osztály megalakulásához (30 tagnál jóval több), nagy tetszésnyilvánítás mellett az Erdélyrészi Kárpát Egyesület Háromszék megyei osztályát 110 taggal megalakultnak nyilvánítják. Berecz Gyula indítványozta, hogy addigi sikeres fáradozásaiért jegyzőkönyvi köszönetet szavazzanak meg Potsa Józsefnek, egyben felkérte, hogy fogadja el az elnöki tisztet, ami a jelenlévők lelkes éljenzése közepette meg is történt. A továbbiakban a többi vezetőt is megválasztották. Alelnökök: Tompa Miklós alispán, Seethal Ferenc nagybirtokos, Csipkay János erdőmester, Greguss János köpeci bányaigazgató, Hollaky Attila főszolgabíró, Dobay János rendőrkapitány. Titkár: Berecz Gyula állami iskolaigazgató. Jegyzők: Mihály János, Jóos Imre, Keresztes Ede, Vántsa György, Incze Gyula, Ebergényi Gyula. Pénztárnok: Bogdán Arthur. Az elnöknek köszönhetően Sepsiszentgyörgy közönsége és Háromszék megye törvényhatósága 200–200 koronával az EKE alapítója volt. Megválasztása után az elnök előterjesztette az első kirándulás tervét május 15-ére Kovásznára, melyre a központot (Kolozsvárt), a társegyesületeket és a nagyközönséget is meghívják, majd a választmány tagjait, továbbá a jegyzőket hat csoportra osztják, akik a hat alelnök vezetése alatt a vármegye két városának és négy járásának megfelelően hat albizottságot képeznek. Már az első évben öt kirándulásról tudunk. Erdély című folyóiratunk 1895 februárjában elnökünket mint az EKE központi alelnökét mutatja be (IV. évf. 1–2. szám), aki nagyon sokat tesz a megye felvirágoztatására: „Előpatak, Málnás, Kovászna az ő buzdítására tették meg azokat a fontos lépéseket, melynek következtében fokozatos fejlődésnek indultak, és amikor a helyi eszközök kimerültek, megalakította az EKE Háromszék vármegyei Osztályát, melynek feladata a megye természeti kincseit megismertetni és ezáltal a székelységnek közgazdasági fejlődését előmozdítani. Az osztály akkora tevékenységgel kezdte meg működését, hogy kirándulásai iránt országos érdeklődés volt, 300-nál több idegen elvivén hirét.” 1896-ban a Budapesten rendezett Országos Kongresszuson részt vesz az egész háromszéki osztály, Benedek János előadást tart. 1901-ben, amikor Kolozsváron megkezdik az EKE-múzeum szervezését, a már meglévő 1600 tárgyból 300 özvegy Cserey Jánosné adománya, akinek legnagyobb szerepe van a Székely Nemzeti Múzeum létrehozásában. 1902-ben – K. Fodor János írásából tudjuk – megyénkben már léteznek jelzett turistautak. Így a Sepsiszentgyörgyöt Sugásfürdővel összekötő, 10 km hosszú turistaút jelzése piros színű volt. A Sugásfürdőt Előpatakkal összekötő kétórás turistautat kék színnel jelezték a Szármány-pusztán keresztül, ahol a 920 m magas ponton levő kilátóból gyönyörködnek a Csukás, a Nagykőhavas, a Bucsecs, a Keresztényhavas és a a Királykő látványában. 1902. július 20-án az EKE tízéves fennállására szervezett ünnepi közgyűlésnek Sepsiszentgyörgy adott helyet. Kolozsvárról húszan vettek részt. A vendégeket ifj. Gödri Ferenc, Sepsiszentgyörgy polgármestere mint a háromszéki EKE titkára fogadta. Az általa elkészített jegyzőkönyvből tudjuk, hogy jelen volt Potsa József is, akit az EKE tiszteletbeli tagjának választanak. Az országos kiállítás alkalmából Háromszék kitüntetést kap. Pénzzel segítik az Erdély Kalauza kiadvány és a Hankó-könyvek megjelenését. 1902. október 12-én Potsa József részt vesz a kolozsvári Mátyás-szobor leleplezésén, a Mátyás király szülőházában berendezett EKE-múzeum megnyitóján és Erzsébet lobogójának felavatásán. 1906. augusztus 19-én ifj. Herrmann Antal részt vesz a szovátai közgyűlésen, ahol jegyzőkönyvbe vették a Cserey Jánosné Zathureczky Emília halálára való emlékezést. 1908. január 17-én Potsa József halálával lezárul az egyesület életének eredményekben igen gazdag első szakasza, amely az EKE szintjén mintaosztályként volt nyilvántartva mint a közművelődési rendezvények szervezője, az idegenforgalom irányítója, tanulmányi kirándulások rendezője a Székely Mikó Kollégium diákjainak. Az utolsó újjáalapítást 25 évvel ezelőtt, 1992 áprilisában jegyeztük, olyan nevekkel, mint Gocz József, Kónya Ádám, Kisgyörgy Zoltán, Kakas Zoltán, valamint Dukrét Lajos és Jártó Gábor, akik ma is tagjai egyesületünknek. Erre emlékezünk április 3-án 18 órától ugyanott (a Gábor Áron Teremben), ahol 125 évvel ezelőtt létrejött a HEKE. Dukrét Lajos Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2017. december 23.Léleknek való a díszkivilágítás (Karácsony)Jóformán nincs, de lehetne – ez a betlehemezés jelenlegi helyzete Háromszéken, a több évszázados múlttal rendelkező karácsonyi pásztorjátékot csupán Kézdiszentléleken mutatják be. A betlehemezés kiváló ismerője, Kakas Zoltán sepsiszentgyörgyi néprajzos, a Székely Nemzeti Múzeum nyugalmazott munkatársa évtizedeken át gyűjtötte Gyimesben e népszokás adatait, fényképezte, hanganyagot rögzített, filmezett. 1989 után több kézdiszéki településen szorgalmazta az újrakezdést, felkarolva a betlehemezőket. Nem rajta múlott, hogy térségünkben mára alig maradt, aki folytatná eme értékes hagyományt, ellentétben a gyimesiekkel, ahol megszakítás nélkül, még a pártállami diktatúra idején is rendszeresen betlehemeztek. Az idén hetvenöt esztendős Kakas Zoltánt nem csupán etnográfusként, hanem természetvédőként, az egykori Nemere Természetjáró Kör vezetőjeként, a Bao-Bao honismereti túrasorozatok kezdeményezőjeként, kiváló fotósként ismerik. Régi maksai karácsonyok Kakas Zoltán gyermekkori karácsonyai szegényesek, ám mégis feledhetetlenek. Meghitten, szűk családi körben és templomban ünnepelték, hiszen az ötvenes években, a kollektivizálás idején – Kakas Zoltán cseperedése pont erre az időszakra esik, ugyanis 1942. augusztus 2-án született – szülőfalujában, Maksán is nehéz esztendők jártak. Jézus születésének napja tiltott éppen nem volt, csupán megtűrt, titokban tartott, akkoriban a kommunisták az egyházat is üldözték. A tanítóknak még a karácsonyfa öltöztetésével is óvatosaknak kellett lenniük, nehogy szemet szúrjon, és „kibeszélje” a szomszéd gyermek. Akinek nem volt vezető beosztása, emelt fővel mehetett a helybeli református templomba, a pedagógusoknak már óvatosabbaknak kellett lenniük, hiszen „főbenjáró bűnnek” számított, ha istentiszteleten vettek részt, akik pedig valamilyen tisztséget töltöttek be, azok kétszer is meggondolták, vállalják-e, hogy felkeresik az istenházát. Megtörtént, hogy a tanács elé kiállt valamelyik felpöckölt orrú vezető, s harsányan odakiáltott a templomba igyekvőknek: miért mentek, ugyan mit kaptok ott? Ezt az akkori agitátorok feladatként is kapták az ateista államban, sokan hitték, ez a jövő. Mégis, a kollektivizálás idején karácsonykor békesség honolt Maksán, bármekkora nyomás nehezedett az emberekre. A faluban a mezőgazdasági szövetkezet 1950-ben alakult, és olyan elnökre is emlékeznek, aki még írni sem tudott, épp hogy kínnal-bajjal begyakorolta odakaparintott aláírását, ugyanis sűrűn kellett okmányokat kézjegyével ellátnia. Karácsonyi emlékei közül Kakas Zoltán egy rendhagyót idéz fel: tizenöt-tizenhat évesen már Kézdivásárhelyen járt szakiskolába, következett a téli vakáció, s a szenteste éppen szombatra esett, haza kellett menniük. Diáktársaival hiába álldogáltak az út szélén, senki sem vette fel őket, forgalom is alig volt az akkori köves úton, így hát télvíz idején – azokban az esztendőkben karácsony tájékán mindig leesett a pompás hó – gyalogosan indultak haza, ki-ki a saját falujába. „Embertelen” volt ez a húsz kilométeres gyaloglás Kézdivásárhelyről Maksára az országúton, ő maga estére, sötétben toppant be a családi házba édesanyja, nagymamája örömére, megnyugvására. Nehezen, de hazaért, ezt a karácsonyestét azóta sem feledte. Ma is őriz olyan becsomagolt kockacukrot, amely gyermekkorában a hiányzó ünnepi szaloncukrot helyettesítette, s bizony az akkori nincstelenségben szerencsésnek számított, aki bár ezüst, arany papírba burkolt fehér cukortömböt aggathatott a fára a nélkülözhetetlen piros alma, sütemény és bronzfestékkel színezett dió mellé. „Nagy luxusnak számított, ha kockacukrot lehetett felöltöztetni”, az ajándékozás is nagyon szerény volt, a gyermekeket kis ruhadarabokkal lepték meg, általában ennyire futotta a családoknak. „És ettől függetlenül azok a karácsonyok mégis szépek voltak, hatalmas havazásokkal, lehetett szánkózni, játszani a hóban, hóembert építeni. Gyermekek voltunk, fiatalok voltunk, erre a korra mindenki örömmel emlékezik, a nehézségeket elfelejtettük.” Betlehemezők alkonya Kézdivásárhelyi diákként előbb a régészet keltette fel érdeklődését, több megyei ásatáson is részt vett, majd a néprajzi gyűjtés, az etnográfia felé fordult. Kakas Zoltán autodidakta módon, ismert etnográfusokkal kapcsolatot tartva, a húsvéti néphagyományoktól, tojásírási szokások tanulmányozásától jutott el a betlehemezésig. Balázs Márton Adatok Háromszék vármegye néprajzához című kötetében öt betlehemes játék leírásáról olvasott, e leírás arra is utalt, ennek jó hagyománya volt Háromszéken is. Erre vonatkozóan több emléket, köztük lemhényi feljegyzést ő maga is talált 1974-ben Paizs Dénes bácsinál. A fiatal betlehemezők álarcosan, szerepek szerint beöltözve, házról házra járva, illetve templomban (ilyenkor kevesebb vicces elszólással) adták elő pásztorjátékukat, amely Szállást keres a szent család néven is ismert. A népi forgatókönyv szerint a várandós Mária Szent Józseffel elindul Betlehem felé, pihenőt keresnek, ám a király városon kívüli istállóba utasítja őket, ahol aztán megszületik a kis Jézus. A játékot szenteste adták elő a templomban, majd december 25-étől kezdődően házról házra jártak 9–13 fős csapatban, s a lakók megtiszteltetésnek érezték, hogy bekopogtak hozzájuk a betlehemezők. Háromszéken 1990 előtt már nem volt betlehemezés, a pártállam hatóságai „kiirtották” azt, mert veszélyesnek, bűnnek tartották, hiszen több évszázados néphagyomány, közösségi érték. Viszont megmaradt Gyimesben, ott megszakítás nélkül betlehemeztek, egy-egy településen akár tíz csoport is. Nagypatakon, Hidegség szomszédságában Kakas Zoltán találkozott olyan adatközlővel, aki legalább tízszer járt az elvtársaknál Csíkszeredában, amíg azok jóváhagyták a pásztorjáték bemutatását. S ha nem bólintottak volna rá, vélhetően az sem tántorította volna el őket. Ráadásul a gyimesi vezetés is volt annyira „rugalmas”, hogy nem szaladtak azonnal jelenteni a megyei pártbizottságnál, ha valakik például Jávárdiban megtanulták és előadták a betlehemest. S hogy még a diktatúra idején láthatta az autentikus, gyimesi betlehemezőket, meghatározó élménye, ma is meghatódik, amikor erre gondol. Gyönyörű hangokat hallhatott, meg is hurcolták az egyik csoportot miatta – emlékezik vissza Kakas Zoltán. Besúgták őket, majd behívták a szereplőket a rendőrségre, ám Gyimesközéplok párttitkára ismerte a sepsiszentgyörgyi néprajzost, s közölte a rendőrökkel, „nem magyarországi, tőle nem kaphatnak kávét”, s kérte őket, ne zaklassák a betlehemező csángó fiatalokat. A rendszerváltás előtt Kakas Zoltán gyimesi betlehemezőket fotózott, filmezett, hanganyagot gyűjtött, majd 1990 után keresni kezdte Háromszéken is azt, amiről Balázs Márton is írt, feljegyzések, énekek, szövegek, adatközlők után kutatva. Berecki adatokat talált, de gyűjtött Kovásznán, s még baróti anyagra is bukkant (ott érdekes módon dupla szereposztásban adták elő), a kottázásban Török Csorja Viola segítette. A legrégebbi háromszéki pásztorjátéknak a kézdiszentlélekit tartják, az 1600-as években jegyezték le, szövege meg is jelent a Nyelv- és Irodalomtudományi Közleményekben még az ötvenes években. Kézdikőváron is ismerték a betlehemes játékot, az ottaniak is emlékeztek szövegrészekre, fénykép került elő az 1930-as évekből. A betlehemezők egyébként szerették fényképeztetni magukat, gyakran a Kézdivásárhely körüli falvakból beöltözve gyalogoltak be a városi fényképészhez. Érdekes színfolt, hogy 1990 után betlehemező kőröspatakiak beöltözve, álarcosan utaztak busszal Kézdivásárhelyig, onnan pedig Torjára indultak gyalogosan, hogy ott is előadják játékukat. A betlehemezést Kakas Zoltán kezdeményezésére felújították Bereckben, Kézdiszárazpatakon, Kézdikőváron – itt közel száz háznál mutatták be egyetlen karácsony alkalmával, a pásztorok szerepét lányok játszották, mert fiú nem jelentkezett – és Kézdiszentléleken (napjainkban ez az egyedüli hely, ahol még előadják). Tud Kőröspatakon előadott pásztorjátékról, illetve Gelencéről is kapott erre utaló jelzéseket. E néphagyomány nem csak római katolikus vidékek jellemzője, Háromszéken kézdimárkosfalvi református fiatalok is beálltak a betlehemezők körébe, szép sikerrel. Ezt más közösségekben is megtehetnék, bizonyosan örömmel fogadnák az ott élők – teszi hozzá Kakas Zoltán. Az 1990 utáni felélesztési próbálkozások után újra kiveszni látszik a betlehemezés, annak ellenére, hogy mind a játékot próbáló fiataloknak, mind a falvak lakóinak közösségi élményt jelenthetne. Régebb szenteste előtt legalább egy hónappal elkezdték tanulni, a fiatalok összejártak, énekeltek, ruhákat, jelmezeket készítettek. A pásztorjáték „kényeskedés” miatt bukott el, lényegtelen kifogások okán, akadtak, akik azt mondták, nem összefüggő a szöveg, nem érthető, nem tudják, mit keresnek ott a román szavak, és maguk az érintett katolikus papok sem értettek egyet abban, szükséges-e vagy sem a betlehemezés. A pásztorjáték mindenki részéről áldozatot kíván, a szereplőkéről is, ám őket lehet ösztönözni – teszi hozzá. Hatalmas érték, három-négy évszázados múlttal, ezt minden szinten támogatni kellene. Távol a tárgyaktól Kakas Zoltán most a Beszélő kövek című anyagát gondozza, szerkeszti, illetve rájött, számos sziklát újra kell fotóznia, Putnától Vaskapuig, illetve Szaploncától Hârșováig, s ez nem egyszerű feladat. Válogatásának egy korábbi változata a kétezres évek elején digitális formában már megjelent. A „beszélő kövek” egyébként olyan sziklák, kövek, kavicsok, amelyekhez népi mondák, legendák, hiedelmek és mindenféle rítusok fűződnek, ez utóbbiakat összegyűjtve korábbi kiadványában százat mutatott be, de azóta már százötvennél tart, fényképes néprajzi gyűjtésének újabb változatát most készíti, bővített anyagából pedig fotókiállítást, kötetet tervez. Mostani karácsonyát ugyanott tölti – miként az előző esztendőkben is –, mint a hetven évvel ezelőttieket: a maksai szülői házban 94 esztendős édesanyjával. Ma már az ajándékozás is nagyon egyszerű, jelképes. „Ebben a korban már nem kívánunk tárgyakat magunk köré, még könyvet sem, tele vagyok azokkal” – mondja Kakas Zoltán otthoni, kötetek százaiból épített bástyájából. „Hálát adok az Úrnak, hogy édesanyám létezik, és őt szolgálni nagy dolog. Én is örvendek, hogy létezem, elmehetek a templomba.” A gyermekkori és a mostani karácsonyok között óriási a különbség, nagyon rányomja a bélyegét a fogyasztói társadalom, „a gyermekeknek annyi kocsit vesznek s akkorákat, hogy már az sincs, ahová tenni, legalább tudnák továbbadni azokat”. Megjegyzi, újabban kifogásolják a díszkivilágítást is, „amely olyan sincs, mint volt, hát én nem is kérnék belőle, a lelkünkben kellenének az ünnepi fények. Mert a lélek díszkivilágítása nem fényszennyezés, és ott fenn is sokkal jobban látszik...” Mózes László / Háromszék (Sepsiszentgyörgy) lapozás: 1-30
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
